Elmúlt egy tanév, rengeteg változást hozott, a pedagógus társadalom többsége szerint nem a legjobbakat, és még be sem vezettek mindent újítást. Minden oktatással foglalkozó szakember egyöntetűen azt állítja, hogy rossz irányba tart az oktatás ügye, rossz döntéseket hoznak a - többnyire a témához mit sem értő - politikusaink. Átgondolt döntések ezek? Alighanem a legtöbb képviselő egyetlen betűjét sem olvasta el azoknak a javaslatoknak, amiket végül megszavaztak. Legalábbis azok nem, akik megszavazták. A tudatlanságukért nem, de a munkájukban elkövetett mulasztásért elítélhetjük őket. De mi van azokkal, akik benyújtották a javaslatokat a parlament elé? Nos, a részükről átgondolt kell, hogy legyen, tehát joggal feltételezhető: szándékuk szerint az oktatást le kell rombolni, illetve olyanná kell tenni, ami nekik kedvez. Nem hallgatnak senkire, csak mennek előre az úton, mint az úthenger. (A párttal, a néppel...)
A tanárok pedig látszólag belemennek mindenbe, nem szólnak semmit, hagyják, hogy megtörténjen velük. Látszólag. Ez ugyanis csak a felszín. A pedagógusok tiltakozni fognak. Ha nem hallgatják meg "odafenn" a véleményüket, majd más módon mondják el. Ha nem hagyják nekik, hogy sztrájkoljanak, majd más módon teszik. Ha nem állhatnak ki magukért, akkor is megtalálják a módját, hogy kompenzálják magukat az őket ért sérelmekért. A pedagógus csendben tiltakozik. Bemegy a terembe, karba fonja a kezét, és... semmi. Nem fogja átadni a tudását, nem fogja nevelni a gyermeket, nem fogja segíteni a nehézségekben, egyengetni az útját, hogy megfontolt, érett, értékes felnőtt váljon belőle. Más már nem marad számára. Ha mindenkiből - az ország vezetőiből, az oktatáspolitikusokból, a szülőkből - hiányzik a tettrekészség az oktatás jobbá tételére, az iskolák és pedagógusok jogainak helyreállítására, akkor ő sem pisil széllel szemben. Ez az egész nemzet apátiája. A gyerekek meg örülnek, hogy nem cseszegetik őket. Hogy pár év múlva nem fogják tudni a szakmájukat? Sebaj. Hogy nem dolgoznak és nem termelnek az országnak hasznot? Hol van az még? Hogy otthon maradnak, apuci és anyuci majd eltartja őket? Hajrá!

"A tenniakarás és a tisztes munka, a tudás és a művelt fő érték, ezért az iskola feladata az, hogy ezek kibontakoztatására lehetőséget biztosítson mindenki számára.

...Mindezekkel együtt fontos tényező a pedagógusok, oktatók és nevelők megbecsülésének és tekintélyének helyreállítása is.

Az iskolai sikertelenség megelőzésének leghatékonyabb módja a kora gyermekkori készségfejlesztés a közösségi nevelés tereinek (bölcsőde, integrált óvoda) bővítésével.

Az egészséges életmód elterjesztéséhez szükség van ösztönzésre – elsősorban a gyermekek és a fiatalok körében. Ebben az államnak és a mindenkori kormánynak kiemelt szerepet kell vállalnia: a testnevelési óráktól a szabadidős sportok, a tömegsport támogatásán át egészen a gazdasági ösztönzők kialakításáig.

Felfutó rendszerben a közoktatásban be kell vezetni a mindennapos testnevelést és az évenkénti egységes fizikai felmérés rendszerét. Kiemelten kell kezelni a diákolimpiák versenyrendszerét és az egyetemi sportot.

A kormányzatnak tisztában kell lennie azzal, hogy minden egyes embernek joga van ahhoz, hogy legyen lehetősége gondoskodni a családjáról. Ez tisztességes munkahelyeket és tisztességes béreket jelent, olyan oktatási rendszert, amely megfelel a magas nyugati normáknak.

Az emberek azért szervezik és tartják fenn az államot, mert azt várják, hogy az biztosítsa és megszervezze számukra a közoktatást, a közlekedést, a közegészségügyet és a közbiztonságot."

Amit fent olvashattok, az a Fidesz választási programjának a része. Feltételezem, hogy a pedagógusok örömmel vették ezeket a szavakat 2010-ben, mint ahogy örülnének, ha bármit is megvalósulni látnának belőle. Vagy még jobb lenne, ha előremozdulás történne visszafejlődés vagy káoszba zuhanás helyett. Ez nekünk embereknek és családoknak is jó lenne, de a valóság mást mutat: 

•  a művelt fők kibontakoztatásának lehetőségét alaposan beszűkíti az alaptanterv, a szakiskolások konkrétan szakbarbárok lesznek;
•  a pedagógusok tekintélye, megbecsülése - köszönhetően pl. annak, hogy az őket "támogatni vágyó" kormányzat szóba sem áll velük - a béka popója alá szorult;
•  a bölcsődék, óvodák, alsó tagozatok minden bizonnyal növelni tudják az 1 főre jutó teret a csoportlétszámok megemelése után;
•  sem a tömegsport, sem a testnevelés és szabadidős sportok gazdasági ösztönzése nem történt meg, hacsak azt nem vesszük annak, hogy "ha nem jársz suliba rendesen, fiam, akkor nem kapjuk meg utánad a családi pótlékot";
•  a mindennapos testnevelést nem sikerült felfutó rendszerben bevezetni, tehát nem csak a most induló osztályokban vezették be, hogy legyen idő a létesítmények megteremtésére, ezzel okozva hamarosan mély válságot;
•  tisztességes bérek nem jellemzőek a pedagógusokra, a fejlett nyugatra jellemző oktatást pedig tizedannyi bérből, nagyobb osztálylétszámok mellett képzelték el, az "ott jellemző" centralizálással;
•  a közoktatás szervezése a központosításban érhető tetten: mindent meg kell kérdezni Arankától, aki persze közli, hogy nem tudja, és ezért megkérdezi Rózsikától... aki már nem tudom, kitől kérdezi meg. 

A felsőoktatásról CSAK(!) ennyi van a Fidesz-programban: "Jelenleg  a  felsőoktatásban  szerezhető  diplomák  felére  nincs  piaci  kereslet, ezért a felvételizőknek több információt kell adni a szakok piaci értékéről." Itt nem ez történik. Rombolás zajlik, anyagi és szellemi leépítés, vagy fogalmazhatnék úgy, hogy forráskivonás, ellehetetlenítés. A diákok már észrevették, egymillió kérdésük közül csak nagyon kevés kapott választ. A szülők és a pedagógusok még hezitálnak, pedig nekik is fel kell tenniük előbb-utóbb ezeket a kérdéseket. Nagyon is könnyen előfordulhat az, amit a Hallgatói Hálózat vetett fel: mi van akkor, ha egy olyan ember fejében van a rák ellenszere, aki nem jut be az egyetemre a felsőoktatás "ésszerű" átalakítása miatt? Kinek a dolga lenne odafigyelni az oktatásra?

Itt az ideje számon kérni a választási ígéretek be nem tartását!

https://docs.google.com/viewer?url=http://static.fidesz.hu/download/481/nemzeti_ugyek_politikaja_8481.pdf

A magyar ember gondolkodása egysíkú. Mondhatok ilyet? Bizonyára nem mindenkire, de azért... vegyünk egy példát:
- mit válaszolnánk arra a kérdésre, hogy mennyi szabadsága van a tanároknak, pedagógusoknak? Hát ezt tudjuk, hiszen egész nyáron lógathatják a lábukat, és a semmiért is felvehetik a fizetésüket, tehát a válasz: 3 hónap. És akkor még nem is beszéltünk az őszi, téli és tavaszi szünetről. Hmm...
Gondolkozzunk kicsit. Merem feltételezni, hogy mindenki ismer tanárokat, ha másokat nem is, akkor azokat biztosan, akik tanították. Ha ismerünk tanárokat, akkor biztos beszélgettünk velük erről, ezért tudjuk ezt ilyen pontosan. De az is lehet, hogy nem figyeltünk eléggé, mert ez a téma is csak olyan, mint amikor órán akarnak tudást gyömöszölni a fejünkbe.
De nézzük a tényeket. A tanárok július elsején - rosszabb esetben 1-2 nappal később, mert átcsúszik pár feladat - teszik le a lantot, és körülbelül augusztus közepétől már újból nap mint nap a munkahelyükön vannak, teszik a dolgukat. Júniusban bizony még iskola van, június végéig tartanak az érettségik, felvételik, szakiskolai vizsgák, le kell zárni az előző tanévet, leltározás, értékelés, papírmunkák, egyebek. Augusztus közepétől pedig az új tanévvel kapcsolatos tervezési-szervezési feladatok, értekezletek, szavazások, és papírmunka, papírmunka, papírmunka...
Ha jól számolom, akkor nagyjából másfél hónap, azaz 6 hét szabadsága marad a tanároknak. 6 hét. Az nagyon sok, igaz? Ezzel szemben az átlagember szabadságnapjainak a száma csak 20 és 30 nap között mozog. Ha esetleg egy nemzeti ünnep is beleesik, akkor még növekszik is. Hatalmas különbség látszik. Számoljuk ki, hogy ha 1 héten 5 napot dolgozunk, akkor a 30 nap szabadság hány hétig tart!? Megmondom a választ: 6 hét. 20 nap esetén 4 hét. Már nem is olyan nagy a különbség. És ha figyelembe vesszük, hogy a tanárok nem is vehetik ki kényük és kedvük szerint bármikor, hanem csakis és kizárólag tanítási időn kívül, akkor máris eltűnik a varázsa.
Azt se felejtsük el, hogy a határozott időre szerződtetett tanárok szerződése általában június 30.-án lejár, tehát utána már nem kapnak fizetést, a nyár számukra munkakereséssel telik.
De mi van a többi szünettel? Mint azt tudjuk, ezek általában össze vannak kapcsolva egyéb munkaszüneti napokkal, úgy mint október 23.-a, halottak napja, karácsony, húsvét. A tényleges többlet szünnap az utóbbi pár évben 1-4 nap között mozgott, a legutóbbi tanévben ősszel 1 nap, tavasszal 1 nap, télen talán 3 nap volt.
Érdemes ezt irigyelni tőlük? Úgy látszik, vannak olyanok, akik szerint érdemes, mert mindent irigylünk, ami nekünk nincs, még akkor is, ha nekünk sokkal jobb van. És ami a legszomorúbb: ez a tévhit már olyan szinten rögzült, hogy 5 perccel azután, hogy tisztázódott e kérdés, megint képesek leszünk azt gondolni, hogy a tanárok egész nyáron lógatják a lábukat. 

Magyarország reménytelen helyzetben van, amiről mi, a polgárok nem is tudunk, vagy csak nem veszünk róla tudomást, mintha nem akarnánk észrevenni. 

Azzal tisztában vagyunk amikor a pénztárcánkba nézünk, hogy nem jól megy sorunk, amiről nem csak mi tehetünk, de már-már azt hisszük, mi egyáltalán nem tehetünk róla! Tudjuk, hogy - bizonyos rétegeket leszámítva - rosszabbul élünk, nem is látunk lehetőséget a változtatásra, vagy ha látunk is, mástól várjuk, hogy megtegye azokat a lépéseket, amik változásokhoz vezethetnek.
Megelégedéssel szemléljük saját tetteinket, amikor elmondjuk ismerőseink körében, mit is kellene csinálni, amivel alighanem megváltottuk a világot, feltaláltuk a spanyol viaszt, megnyugodhatunk végre - meg is nyugszunk. Hátradőlünk, amikor gúnyos, pikírt, cinikus, szarkasztikus megjegyzésekkel illethettük azokat, akik nem azt csinálják, amit szerintünk csinálniuk kellene (mégsem azt csinálják, pedig mi hogy megmondtuk!), és azt várjuk, hogy észreveszi valaki, milyen okosak, egyszersmind viccesek voltunk. Elnézően mosolygunk országunk vezetőire, hogy milyen kis buták voltak, mi már rég tudtuk, hogy mit tegyenek, hogyhogy nekik csak most, vagy még most sem jutott eszükbe!? Bele sem gondolunk, hogy talán okuk van rá, hogy másképpen cselekedjenek.
De mi okuk lehet rá? Először is az, hogy megtehetik. Bármit megtehetnek, ezért azt csinálnak, amit akarnak. Ez a HATALOM. Nincs szükségük rá, hogy azt tegyék, ami jó nekünk, mert őket csak az érdekli, hogy jó legyen nekik. Ez a JÓLÉT. Lehetőleg csak nekik, mert így könnyebben irányíthatóak vagyunk. Ők irányítanak, mi dolgozunk. Suttyomban megmondjuk ugyan, hogy nem így kellene csinálni, de vegyük észre, hogy ezzel pár barátunkon kívül nem törődik senki, és különösen azok nem, akiknek kéne. Ahogy tőlünk nem, úgy mástól sem fogadnak el kritikát, mert ők mindenkinél jobban tudják. Ez a BÜSZKESÉG. Erre szükség is van, amikor olyan kívülállók akarnak diktálni, mint az IMF vagy az EU, vagy bármely más szervezet, amellyel kapcsolatban állunk. Azazhogy állnak ők: a vezetőink. Merthogy mi nem vagyunk ezekkel a szervezetekkel ismerős viszonyban, csak ők: a vezetőink. Ennek megfelelően az IMF és az EU számára Magyarország belőlük áll, őket jelenti: a vezetőinket. Tehát, ha a vezetőink büszkesége, hatalma és jóléte azt kívánja, hogy makacskodjanak, ellenálljanak minden külső nyomásnak (akár jobbító szándékkal történik, akár nem), akkor ellenállnak, azaz a külvilág számára Magyarország. Akkor is, ha az az egész országnak rossz. Erre persze megorrolnak a nemzetközi szervezetek, és megvonják a támogatásokat Magyarországtól. Tőlük: a vezetőinktől? Nem. Nekik nem kell az EU pénze, ők elveszik a miénket adók formájában. Akkor mégis, kitől vonják meg a támogatásokat? Tőlünk, az emberektől, a magyar polgároktól. Kinek lesz ez rossz? Nekünk, közembereknek, állampolgároknak. Természetesen nem mindenkinek, de legtöbbünknek. Akiknek a léte, jóléte múlik azon, hogy az ország fejlődjön, emelkedjen, növekedjen.
És mi mit teszünk? Hagyjuk. Csipkelődő, gunyoros megjegyzésekkel tesszük helyre a dolgokat a fejünkben, és megnyugszunk. Semmi nem változott, nekünk mégis jobb lett. Vagy mégsem? Általában azt gondoljuk, hogy úgysem tudunk változtatni a dolgokon, legyintünk. Mit tehet mégis az, aki változtatni akar a sorsán? Két lehetőségünk maradt: vagy a magunk sorsán igyekszünk változtatni, vagy az országén. A magunk ügyében kivitelezhetőbbnek tűnik a változtatás, ezért többnyire ezt választjuk: más munka után nézünk, külföldre megyünk, nem törődünk mással, csak a saját életünk jobbításával. Rengeteg munkát ölünk bele egy vállalkozásba, költözésbe, új nyelv megtanulásába, a munka elsajátításába, beilleszkedésbe, és vagy bejön, vagy nem. Vagy tudtunk változtatni az életünkön, vagy nem. Az ország pedig maradt ugyanolyan, amitől vagy a mi életünk sem változott, vagy csak a családtagjaink élnek továbbra is ugyanúgy, ha nem rosszabbul. Akkor miért nem választjuk az ország sorsának változtatását? Kevesebb erőfeszítéssel járna, csak sokkal több ember együttes erőfeszítése kellene hozzá. Több tényező, nehezebb kivitelezhetőség, való igaz. Félünk. Félünk attól, hogy egyedül maradunk. Egyedül azokkal szemben, akik erősebbek, akiknek hatalom van a kezükben, akiknek a jóléte függ a hatalmuktól és akik büszkék ahhoz, hogy beismerjék, ha nem jól használják a hatalmukat. Patthelyzet.